Megzavarodtunk. Azt sem értettük, hogy kik lőnek, kiket és miért. Annak a napnak az egymástól elszigetelt eseményei csak utólag álltak össze, és lettek ismertté. A tüntetésről hazaérve honnan tudtuk volna, hogy a rádió épületéből – ahová az egyetemisták azért mentek, hogy beolvassák a változásokat követelő pontjaikat – az ávósok lőni kezdtek, majd tűzharc alakult ki az épületért? Ezalatt a város másik pontján csepeli munkások lángvágóval szelték ketté Sztálin szobrát a csizmái fölött, majd vontatták be az Akácfa utcába. Az egymástól függetlenül zajló események – sok egyéb történéssel együtt – 23- án este még ismeretlenek voltak előttünk.
Medikusok után teológusok
Bennünket csak a nap átélt, örömteli élményei töltöttek el. Meghívott résztvevői voltunk a lengyelek melletti szimpátiatüntetésnek. A szervezett felvonuláson a teológusok csapata a medikusok csoportja után kapott helyet. Budára érve az előzetes rend azonban mindinkább összezavarodott. Egyre többen csatlakoztak, egyre nagyobb lett a sokadalom a járdákon, és egyre forróbb a hangulat. Megjelentek, majd kizárólagossá váltak a címerüktől megfosztott, lyukas zászlók. Boldogító érzés volt, hogy félelem nélkül, rendőrök közelében is hangozhatott az ütemes kiáltásunk: „Kossuth-címert akarunk!”
Egy alkalommal, amikor az egyik budai utcában hosszú percekre megállt az összetorlódott tömeg, kinyílt felettünk egy emeleti ablak. Egy fiatal nő – látva a zászlós ünneplőket – egy címeres zászlót tett ki az ablakába. Százak kezdték feléje kiáltani: „Kivágni! Kivágni!” Nem értette. Zavartan, tanácstalanul nézte a feléje irányuló tekinteteket. Majd észrevéve a címerfosztott zászlókat, visszahúzta a sajátját, és rövid idő múlva – határtalan utcai örömujjongás kíséretében – lyukasan tette ki. A forradalom jelképe lett.
Papírfáklyák a Kossuth téren
Késő délután volt már, amikorra a Bemszobortól a Parlament épületéhez jutottunk. „Halljuk Nagy Imrét!” – skandálta ismételten a hatalmas tömeg. Hosszú órákig álltunk ott. Ez alkalmat teremtett újabb és újabb jelszavakra. A tömeg oszlatását azzal akarták elérni, hogy a téren lekapcsolták a közvilágítást. „Sötétben is maradunk!” – zúgott percekig, majd valakinek eszébe jutott, hogy a nála lévő újságot meggyújtsa. Hamarosan mindenfelé lobogtak a papírfáklyák, és hangzott a kísérő szólam: „Gerő Ernő, gyere ki, ég a házad ideki!” Végül a Parlament egyik kinyíló ablakából Nagy Imre szólította meg a teret betöltő sokadalmat: „Kedves elvtársak!” Az azonnali folytatást a perceken át tartó válasz akadályozta meg: „Nem vagyunk mi elvtársak!” – majd néhány semmitmondó mondata után lassan szétszéledve indultunk haza.
A fűrészelés öröme
A mámorítóan szép napokról csupán néhány emlékkép felvillantása lehet feladatom ez alkalommal. Fűrészelés Sztálin szobrának törzséből, amely fektetve is embermagasságú volt. Hatvan éve már, hogy íróasztalomon levélnehezék. Tíz éve csak annyi időre váltam meg tőle, amíg a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítását gazdagította. „Sztálin fogja mindnyájunk kezét!” – hangzott gyermekkoromban a nagyságát dicsőítő ének. Szülőhelyén, az egykori szovjetunióbeli Goriban az őt bemutató kiállítás vendégkönyvébe egy orvosnő a következőt írta be: „Dicső Sztálin! Szeretett vezérünk! Szenteltessék meg a te neved!” Számomra ez a fémdarab hat évtizede hirdeti, hogy Isten dicsőségét a véreskezű diktátorok is csak egy ideig rabolhatják meg, s máig sugárzik a fűrészelés öröme, hogy ezt megélhettem. A közelünkben lévő Corvin köznél napokon át meg-megújuló harcok folytak, hevességüket szétlőtt tankok és páncélautók mutatták. Október 27-én három orosz tank fordult be a Kálvin térről az Üllői útra. Ketten a teológusotthon egyik ablakából figyeltük, ahogyan géppuskáik sorozatlövései végigszántják a házfalakat. Majd amikor az első tank ágyúcsöve kezdett felemelkedni és felénk fordulni, az ablaktól kiugrottunk a folyosóra. A következő pillanatban az ágyúgolyó ott robbant, ahol korábban álltunk. A szoba és a szétlőtt szekrény Harmati Béla teológustársamé volt. Másnap zászlót tettem a fal nyílásába.
Hartbergből sok szeretettel
Ekkorra már elért hozzánk a Magyar Vöröskereszttől egy üzenet, amelyben raktári munkákhoz kérték teológusok segítségét. Külföldről, elsősorban a szomszédos Ausztriából indultak meg a segélyszállítmányok, a gigászi nagyhatalommal harcoló kis ország szabadságharcát és lakosait akarták segíteni. A szétbontott és a feladatunk szerint szétválogatott csomagokban a segítő szeretet és a megbecsülés számtalan jelével találkozhattunk. Egy nagy halom használt, de kitűnő minőségű cipő mindegyikében bájos helyesírási hibával, két t-vel nyomtatott üdvözlet szólította meg a majdani használókat. Egy játékokkal teli csomagban a küldő lakhelyét ábrázoló levelezőlap feküdt, a képen lakóháza kereszttel megjelölve, írott oldalán a nyelvtanilag hibás, de szándékában emelkedetten szép, magyar szöveg: „Szívélyes üdvözletet a szegény magyar gyerekeknek küld Ausztriából, Hartbergből sok szeretettel Lenz család!” S egy szelet csokoládé mellett német nyelvű cédula: „Isten segítse a szegény gyerekeket Magyarországon. Egy 5 éves kislány Ausztriából.” A szöveget nyilván nem ő írta, ő lemondott a kapott édességről. A címmel is ellátott üzeneteket azzal a szándékkal tettem el, hogy majd köszönetet írok, ám ezt a későbbi események lehetetlenné tették.
Pár nap múlva a Vöröskereszt országos központja a teológusok munkáját megbízólevéllel tette hivatalossá, s hordhattuk a megbízással járó, vöröskereszttel kiegészített nemzetőri karszalagot. Magam a Király utcai raktár munkájában többnyire az éjszakai műszakot választottam – azért két-három órás alvás mindig jutott a ruhahegyek egyikén –, hogy nappalonként az utcákat tudjam járni. Nemegyszer kellett elmenni járdákon heverő halottak vagy tereken ásott sírok mellett, amelyek egyikén a két lécdarabból összeszögezett sírkereszten ceruzával írva csak ennyi állt: „Ketten vannak”.
Belém égett egy halottakkal tele teherautó látványa: a „véres csütörtök”, október 25-e Parlamentnél lelőtt áldozatai voltak rajta. És a szép emlékek: vidéki teherautók, amelyekről ingyenkenyeret osztottak; betört üvegű kirakatok, amelyekből napok múltán sem hiányzott semmi; a harcok áldozatainak megsegítésére kitett, papírpénzzel teli kartondobozok, amelyeket senki nem őrzött. A forradalom tisztaságának megőrzése íratlan szabály volt mindenkinek.
A forradalmi napokban természetesen egyházi eseményeknek is részesei voltunk. Így egy megbeszélésnek a fiatalokkal megtelt Deák téri gyülekezeti teremben, ahol a tervek között helyet kapott egy ifjúsági egyesület megalapítása is. De ezeknek sem lehetett folytatásuk.
Bús végzet int
A 23-án bennünket gyávasággal vádoló egyetemista lánnyal többé nem találkoztam, így nem tudtam neki elmondani, hogy vállalt hivatásom miatt sem fogok fegyvert. Más módon próbálok és tudok segíteni. A raktárban végzett munkák mellett például véradással. Amikor a szomszédos klinikán vért vettek tőlünk, ott volt egy sebesült orosz katona is. Talán rajtam kívül sem bánta senki, ha leadott vérünk esetleg rajta segít. Akkor már nem ellenség, hanem segítségre szoruló embertárs volt, aki még arról sem tehet, hogy ellenünkben kellett fegyvert fognia.
Egyébként is számos alkalom adódott, hogy ne legyünk gyávák. Egyik nap meghallottuk, hogy a Mikszáth tér közelében, egy pékműhelyben kenyeret sütnek. Akkor ketten vállalkoztunk beszerzőútra a ház lakói számára, akik között gyerekek is voltak. A Szentkirályi utca közepén meg kellett állnunk, mert az utcát keresztező Baross utcában nagy csörgéssel egy orosz tank haladt. A hátsó része lángolt, Molotov-koktélt dobhattak rá. A kereszteződésben felénk fordított géppuska sorozata elől egy kapualjba ugrottunk, ott várva meg, hogy a tank dübörgése elcsendesedjen. A sorozat egyik golyója az orvosi egyetem kerítése egyik vasrúdjának végét díszítő golyót szakította le. A felém gurult vasgolyót felvettem, és évekig őriztem.
A Mikszáth tér sarkánál váratlanul egy fegyver csöve nyúlt ki a ház mögül. Megálltunk, mást nem tehettünk. Hamarosan megláttuk a fegyvert tartó kezet is, majd a hozzá tartozó katonát. Magyar katona volt, kenyérrel térhettünk haza. Mindenki így élt akkor. Nem kellett mindehhez különös bátorság sem. De – kedves, sírásba csukló hangodon bennünket megvádoló egyetemista leány, akinek ezt még éveken keresztül szerettem volna elmondani – gyáva sem voltam.
November 4-én hajnalban a raktár vezetője odajött hozzánk: „Fiúk, induljatok haza, az oroszok megtámadták Budapestet…” A néptelen utcákon haladva valóban hallani lehetett az akkor még távoli lövéseket. Csak a széles Rákóczi útnál kellett egy ideig figyelnünk, amíg a megtapasztalt csöndben átszaladhattunk.
Ismét megtörtént az, amit Heine német költő az 1848–49-es szabadságharc leverése után 1849 októberében című versében írt meg rólunk: „Őnekik egy bús végzet int – / Zászlójuk a szélben dagad bár, / Bukik a hős, szokás szerint / És győz az állati erő, a barbár.”
XXX
Zárszóként álljon itt egy emlék 1992-ből. A fasori gimnázium egyik osztálya testvériskolai meghívásra Angliába utazott autó- busszal. Az iskola hitoktatójaként kísérőjük lehettem. Egy németországi benzinkút melletti étterembe tértünk be reggelizni. Amikor fizetni akartunk, a vendéglő tulajdonosa – névjegyét is átadva – elhárította a fizetést. Elmondta, hogy 1956 októberében – még gyerekként – csodálva nézte a magyarországi harcokról sugárzott híradókat. Azóta sem tudja elfelejteni, ahogyan magyarországi fiatalok kézifegyverekkel harcoltak az orosz tankok ellen. Ezt a csodálatát sok év után azzal szeretné kifejezni, hogy vendégül lát bennünket.
lhttp://www.evangelikus.hu/emlekkepek-1956-forradalmi-napjairol
