Megemlékezés

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

A szombathelyi Honderű Asztaltársaság megemlékezésén

2016. február 25.

De honnan számítsuk az áldozati időt? Az 1917–1922 közötti orosz polgárháború magyar halottainak számát például melyik rubrikába írjuk? Históriájuk nem túlságosan közismert, mert amíg beszéltek róluk, addig ők voltak az internacionalisták, a vörös huszárok, akik az első világháborús szibériai hadifogságból szabadulva harcoltak a világforradalomért. Amikor pedig valódi történetük közismert lehetett volna, akkor már nemigen foglalkoztatták a közérdeklődést, holott a rendszerváltás után kétszer is megjelent Markovits Rodion Aranyvonat című regénye, amely híven írja le életüket, túlélési lehetőségeiket – és sokuk halálát.

Már foglalkoztam ezzel a történettel, bevezetésül részben e korábbi tapasztalataimat foglalom össze. A világtörténelem első nagy tömegháborúja befejezésének idején Szibériában félmillió hadifogoly élt, magyarok, németek, osztrákok, törökök; Oroszország területén pedig százötvenhárom front volt. Megszűnt a foglyok és a volt foglyok ellátása, megszűnt a közlekedés. A túlélés és hazajutás egyetlen esélye volt: beállni a vörösök közé és a sok-sok front hatalmas választékában mind nyugatabbra, a Kárpát-medencéhez egyre közelebbi frontokra harcolni magukat.

A történelem e kényszersorozásának halottait hová számítsuk? Őket még terheljük rá Ferenc József, IV. Károly és az uralkodócsalád becsülete – sikertelen – megvédésének kontójára, vagy már Lenin, Trockij, Sztálin számláját növelik? És kik ők? Hősi halottak? Vagy áldozatok? Vagy mindkettő? Én kedvelem a gondolkodásban az is-is megoldásokat, de elfogadom, ha ebben valaki nem tart velem. Ami ugyancsak is-is...

E rövid bevezetővel nemcsak egy feledésbe merülő történetet szerettem volna körünkben felidézni, hanem azt is meg akartam mutatni, hogy inkább szeretnék kérdéseket föltenni, mint válaszokat adni.

Úgyhogy máris válasszal folytatom: az emlékezés felszólítás arra, hogy végiggondoljuk, mit tegyünk a jelenért és a jövőért, s nem csupán a múlt dicsőséges, vagy dicstelen, örömteli, vagy fájdalmas eseményeinek megőrzése. Az emlékezés ellenállás az egyéni és közösségi amnéziának, a tudatlanításnak és tudattalanításnak. Emlékezni: program és programadás.

Ha nem feledkezünk meg arról, hogy volt nekünk valaha különleges, kelet-közép-európai humorunk is, megríkató és megnevettető, akkor megállapíthatjuk, kétségtelen, hogy a kommunizmus legnagyobb áldozatai között ott van ő maga is. Készülve erre a megemlékező összefoglalóra, végiglapozgattam különféle történelmi kronológiákat, világbirodalmak születéséről, virágzásáról és bukásáról: ilyen önkinyíró rezsimet, másikat nem találtam. A Szovjetunió létezésének ideje: 1922–1991. Hatvankilenc év, Guinness-rekord a világbirodalmak létidejét tekintve. A legrövidebb ideig állt fönn.

A kommunizmus áldozata a baloldali gondolat is. Ezzel az autópályán széttaposott, leállósávba porladni kiterített gondolattal mit kezdjünk 2016-ban? Erre a mai baloldali utódpolitikusok se tudnak válaszolni, többek között azért nem, mert nem ismerik saját hagyományaikat.

Mi a baloldali gondolat?

A marxizmus? Az anarchizmus? Az államszocializmus gazdasági elmélete? A cionizmus? Több kontextusban mindez szinonímája a szocializmus fogalmának.

Számunkra, megélt történelmünk valósága alapján, a baloldali gondolat a bolsevik fordulattal, a lenini–sztálini gondolattal azonos. Nem lehetett baloldali, nem lehetett szocialista az, aki nem kommunista volt. Ezzel a mondattal alighanem megnyílt egy színes és érdekes kutatási terület: a mai közbeszéd egy része csípőből nácizásának és fasisztázásanak alapjaiban milyen mértékben van benne az, hogy a bolsevik fordulattal a baloldalról kitagadták a nem kommunista baloldali, a nem kommunista szocialista gondolkodást és erőszakkal áttolták más filozófiai, ideológiai területekre? A szocializmus pedig a kommunizmus alsó fokaként jelent meg.

A múlt kisajátítása, egyszersmind megsemmisítése: ez volt a módszer. A létezett szocializmus éveiben híres volt például az egykor Bihar vármegyei, ma Békés megyei Sarkad Lenin Mezőgazdasági Termelő Szövetkezete. A minőség alapja az volt, hogy a sarkadiak már a két háború között szövetkeztek. Hozhattam volna más, hasonló példát is. Magyar gazdák küldöttségei utaztak Dániába, Hollandiába és tanulmányozták a szövetkezés módszereit is. Erről egy szó sem hangozhatott el a korabeli sajtóban: a szövetkezést a kommunista párt találta föl... A többi tévút. Vagy nem is volt.

A XIX. század minden baloldali irányzata, még Ferdinand Lassalle is, pláne az anarchisták, tévútnak minősíttettek. Egyedül Marx–Engels az előremutató – visszafelé nézve. Így jött létre a „Marx–Engels–Lenin–Sztálin”-konstrukció, képüket az égnek emelt felvonulási táblákon csodálhattuk – ártatlan szemekkel. Helyi, gyarmati sajátosság volt, hogy ezekhez csatlakozott a kis kopasz is. Későbbi gyarmati sajátosság, de az ikonográfia azonosságát mutatja, ahogy a kis kopasz után Kádár János, majd az „öreg Kádár”, Lázár György, Losonczi Pál következtek a táblákon. És ahogy mindez 2009 tavaszán kacagtató paródiává válik, amint milliárdosok éneklik: „Föl, föl, te éhes proletár!” Azt hiszem, ez történelmi pillanat volt. Nincs az a szélsőjobboldali karikatúrista, aki valaha is így ki tudta volna gúnyolni az egykor volt baloldali gondolatot.

A történelem átírásának, visszamenőleges alakításának módszere volt a történelmi események önkényes csoportosítása haladó és nem haladó eseményekre. Korai tankönyveinkben az 1514-es Dózsa-féle parasztháborút szinte az 1919-es dicsőséges 133 nap közvetlen előzményeként tanították nekünk. A Rákóczi-szabadságharc tankönyveinkben ábrázolt zászlain cenzúrázták a jelmondatot: Istennel a hazáért és szabadságért! Így hangzott az eredeti, persze latinul. Nekünk azonban úgy tanították, hogy a kurucok természetesen materialisták voltak, s tankönyvi zászlainkon ez szerepelt: Pro Patria et Libertate! A Cum Deót kiradírozták. A legnagyobb zavarokat lelkünkben és elménkben alighanem a Pajtás című úttörőújság okozta, amelynek lapjain a közönséges bűnözőket és tömeggyilkosokat történelmi nagyságaink közé keverték. Egy oldalon olvastunk Korvin Ottóról, Mátyás királyról és Szamuely Tiborról. Ebből kimászni: ez talán ma se ért véget.

A Tanácsköztársaságot a trianoni békediktátum okai között is számon tartjuk: a hamarosan centenáris dátum, 1920. június 4.: a nemzeti összetartozás napja lett, s a magyarkérdés nulla kilométerköve. A kommunizmus áldozatainak emléknapján rá kell kérdeznünk arra is, hogy a különféle magyar kommunista jogutódpártok, majd a cégtáblát cserélt MSZP miért teljesített és teljesít ennyire rosszul a magyarkérdés képviseletében? Nemzeti ügyeink miért váltak ugyancsak a kommunizmus áldozataivá is? Nem csupán az internacionalizmust kell okolnunk.

A kérdés alapja, hogy az ősjogtalanságot, emberi jogaink első nagy sérelmét, a trianoni békeszerződést jogosnak kell elfogadnunk és csak ezután tárgyalhatunk a részjogtalanságokról: a magyar nyelvhasználatról, kétnyelvű okmányokról, táblákról, törvényekről, oktatásügyről... Mindezek egykoron állandóan zilálták az úgynevezett béketábort, a Szovjetunió pufferországait, amelyek részben a mi utódállamaink voltak. Csehszlovákia, Románia kommunista pártjainak azért engedélyezett a Szovjetunió bizonyos fokú nacionalizmust, mert az a magyarok elnyomását, a magyarkérdés elfojtását, a béketábor biztonságát, a stalibilitást szolgálta. A magyar kommunistáknak ellenben nem engedélyezte ugyanezt, mert a kommunista pártban megnyilvánuló magyar nemzeti törekvések a „szocialista világrend” instabilizáló tényezőivé váltak róla. A magyar kommunisták így lettek leszoktatva a nemzeti kérdések képviseletéről. Különféle színezetű mai utódaik sem különbek, aminek okai között ott van, hogy a magyar konfliktus már nem a „szocialista világrendben”, hanem az Európai Unióban számít instabilizáló tényezőnek.

De nemcsak mi vagyunk elégedetlenek a helyzetünkkel és a múltunkkal, hanem a szomszédaink is. A rendszerváltás idejéről maradt tapasztalat, amikor, ugye, épp érdekesek voltunk, ha nem is annyira, mint 56-ban – és tolongtak a nyugati újságírók nálunk, de a szomszéd országokban is. Döbbenten beszéltek arról, hogy mindenütt évszázados sérelmeket hánytorgatnak föl nekik: történelmi sérelmeiken keresztül definiálják magukat népek és emberek. Úgy érzik, ha feladják a múltat, elvesztik a jövőt. És ez akadályozza őket a továbblépésben.       

Magyarország sok történelmi hányattatáson ment keresztül. Sok sérelem érte. Sok sérelem: sok emléknap. Ha a te sérelmedre emlékezünk, akkor emlékezzünk az enyémre is! Ha ők emlékeznek, emlékezhessünk mi is!

Igyekeztem összeszámolni, hogy a rendszerváltás után hány fontos emléknap került a naptárunkba: kilencet-tízet írtam össze. Számoljuk ehhez hozzá azokat, amelyeket már korábban is jegyezhettünk...

Kontrollcsoportnak pedig válasszuk Nagy-Britanniát, vigyázó szemünket Londonra vessük. Január 27-én a holokausztra emlékeznek. Novemberben tartják a Remembrance Sunday-t, amikor megemlékeznek az összes háborús halottról, katona és civil férfiakról és nőkről. Továbbá benne van a naptárukban, de nemigen foglalkoznak vele, a Victory in Europe Day, a V-E Day, a győzelem napja, amelyet Nyugat-Európában május 8-án, mifelénk május 9-én ünnepelnek, s amit a rendszerváltás óta Európa nagyobbik részében a béke napjaként emlegetnek. Ennyi.

Arra gondoltam, hogy beleírom ebbe a dolgozatba: világ áldozatai, egyesüljetek! Aztán kihúztam. Végül mégis visszaírtam. Egyetlen értelmezési lehetőségét kiválasztva: ne higgyük, hogy a megjelölt és jelöletlen tömegsírokban az áldozatok is farkasszemet néznek egymással, ahogyan esetleg jobb sorsra érdemes leszármazottaik. Már akit nem annyi idős korában vagy olyan állapotában öltek meg, hogy leszármazottai se lehettek... Mert itt vannak ők is, akik úgy nincsenek, hogy nem is lehettek. A meg se született áldozatok.  

És akik voltak? Ők mennyien vannak? A történelem főkönyve szerint a kommunizmus számlájára több, mint százmillió áldozat írható.

És mennyi a magyar áldozat? Azokkal értek egyet, akik úgy gondolják, hogy az egész magyar társadalom a kommunizmus áldozata volt.

De, ahogyan bevezetőül mondtam: mindez a múlt része már.

Mi a jövő?

És hol keressük a jelenben?