– Egy évvel ezelőtt, 74 évesen lefutotta a maratont, melyről a magyar sajtó is hírt adott. Amerikából hozta a sportos életmódot?
– Négy évtizedes tanítói pályám alatt tekintélyt parancsoló pocakot növesztettem. Amikor leköszöntem iskolaigazgatói tisztségemről, gondoltam, tenni kellene valamit ellene. Ekkor kezdtem futni, 55 évesen. Addig nem sportoltam, gyerekként idehaza fociztam. Dallasi gimnáziumunknak szép futópályája van, gondoltam, megpróbálok kocogni. Először ötven méter, majd száz, kétszáz, aztán eljutottam az ezer méterig. Amikor már le tudtam futni öt kilométert, elkezdtem versenyekre járni. Az öt kilométerből tíz lett, majd jött a félmaraton. Két év után pedig sikerült lefutnom a maratont. Ettől kezdve minden évben legalább egyszer teljesítettem a távot, harminc versenyen vettem részt, és elkezdtem a diákokat is beszervezni.
– Szemmel láthatóan nemcsak a közös futásban, de az ezzel járó médiaismertségben is örömét leli.
– Csak azt teszem, amit Don Bosco. Egy szerzetesnek nem kell mindig csukott szemmel az égre merednie. Hogy lehet megszólítani a fiatalokat? Ha megnyerjük őket a futásra, a közös élmény után egész más velük komolyabb, lelki dolgokról is beszélgetni. Látni kellett volna, ahogy tavaly a budai Szent Imre Gimnázium diákjai futottak velem a Margitszigeten. Az egyik a kesztyűmet vitte, a másik a vizes palackomat.
